Life for Rent

Ez lenne az ÉLET

Csodálom azokat az embereket, akik idejekorán már látják nagy vonalakban az életüket, tudják, mit szeretnek és tudnak célirányosan menni és dolgozni az álmaikért. A rengeteg munka mellett van bennünk egy hatalmas adag tűz és elszántság. Márpedig ez a tűz és elszántság a kulcsa mindennek. Ugyanakkor pont ezt hiányolom a saját életemből egy ideje. Nem tudom hol vagy pontosan mikor csúszott félre, csak azt tudom, hogy meg szeretném találni. A kérdés már csak az, hogy hogyan?!

Hosszú-hosszú idő után tavaly decemberben éreztem először azt, hogy sínen van az életem. Itt vagyunk durván 2 hónappal később és szétpukkant az örömlufi. Kicsit szürreális ugyan az érzés, de nem vagyok padlón. Tanácstalan vagyok, ez tény, de nincs komoly mélyrepülés. Elmúlt éjjel hajnalban kellett kelnem, és ahogy feküdtem az ágyban, kinyomva az első ébresztőmet a megszokott 5-ből, tökéletesen ébernek éreztem magam. Abban a sötét csendben tisztán megfogalmazódott bennem, hogy minden döntésem, ami a mostani nem túl rózsás élethelyzethez vezetett, helyes volt. Elcsépelt, de igaz, hogy ettől az egyik szemem sír, a másik nevet. Igaz, hogy még a nevetés is enyhén ironikus, de lássuk be, az élet is az.

Az első és nagyon komoly dolog, amivel szembe kell néznem a multis lét. Decemberben jöttem el egy multitól, ahol bár a világ legjobb csapatával dolgozhattam együtt, a főnökség és a túlórák ellehetetlenítették az egészet. Az életem nem állt másból, mint munkából, főzésből és alvásból. A húszas éveim durván közepén ez nem perspektíva. Januárban tehát kezdtem egy nagyobb, nevesebb multinál, ahol jobb a fizetés, fix a munkaóra, de lelketlen és mérhetetlenül unalmas a munka, nem beszélve a teljes fejetlenségről betanítás szintjén. Ezen felül, pedig úgy érzem, hogy bekerültem olyan emberek közé, akiket az életem minden eddigi szakaszában kerültem (volna). Még ott vagyok, de tudatosan és fél lábbal már kifelé sétálok ebből.
Azonban nem tudom azt mondani, hogy sajnálnám az előző munkahelyet, vagy bánnám, hogy váltottam, még ha nem is sikerült elsőre jobb helyre jönnöm. De elnézve a második multit, amihez szerencsém van, nem tudom, hogy ez nekem egyáltalán perspektíva-e. Be kell látni, hogy a fizetések magasabbak alapvetően és mivel most indulok neki az életnek és gyűjtögetésnek, ez nem mellékes. De mit fog mindehhez szólni a 10 évvel későbbi önmagam?! Hol fejlődök és érek el sikereket? Mert egy multin belül nem sok mozgás van. Pozíciókban esetleg, ha nagyon túrsz teamleader lehetsz, talán még egy kissé feljebb is kerülhetsz…de miért tenném ezt ott, ahol nem vagyok boldog és ahol a munka egy fikarcnyit sem tud motiválni, mert nem érzel benne semmi kihívást vagy csak egy minimális kreativitást. Egy szám vagy, lehúzod a kis badge-d minden nap, minden szükséges kapunk, ajtón, liften és a neved helyett az ID-val mutatkozol be, hiszen az kell csak. Nem individuum vagy, hanem egy nagy, elcseszett rendszer apró, számozott eleme. Felkelsz hajnalban és betegen bebotorkálsz az irodába, mert a rendszer nem ad fizetést, ha nem az adott gépek egyikén keresed fel azt a honlapot, ahol az óráidat be kell vinned a rendszerbe, aztán benyeled, hogy az információk jelentős részét rosszul kapod és elrontasz dolgokat. Mert honnan kellene tudnod? De hát egy vagy a sokból, maradni sem akarsz, minek a felhajtás?! Így telnek a napok, hetek, hónapok és vársz, hogy jobb legyen…de nem lesz az.

A magánéletem is teljes csavaron esett át. Egészen kellemesen megszoktam a magányt, majd jött egy kedves úriember és berobbantunk egymás életébe. Ő a nagyon kevés, nagyon jó emberek egyike, akiket meg kell becsülni az életben. A sors vagy az élet iróniája, hogy rá kellett jönnünk, hogy sajnos egyikünk sem lett szerelmes. A rengeteg jó dolog mellett, valami nem akart összeállni. Így elengedtük egymást párkapcsolati téren. Nagyon sok rossz tapasztalatom volt férfiakkal és igazán hálás vagyok Neki, hogy rácáfolt erre. Többet senkitől nem lehet elvárni sem, mint amit ő tett. Nagyon szép emlékekkel és tapasztalatokkal gazdagodtam ebben a rövidke időben. Eszembe jutott viszont DIDO: Life for Rent c. száma, ez valahogy teljes egészében leírja a mostani élethelyzetemet. Plusz azt is, hogy mennyi mindent könnyelműen eldobunk, ahelyett, hogy megtanulnánk dolgozni és javítani az élethelyzeteinken vagy emberi kapcsolatinkon. Ami tudom, erősen szembemutat mindazzal, amit eddig felvázoltam. De ettől még igaz. Türelmetlenek vagyunk. Elfelejtjük, hogy a sikerhez idő kell és sok munka. Elfelejtjük azt is, hogy a sok csalódás és okozott fájdalom felépít egy védelmi rendszert és nem tudunk már olyan őszintén és könnyen szeretni, mint fiatalon, naivan. Bármilyen csodás és tiszta is volt az. Sürgetjük és pörgetjük az eseményeket, mert azt hisszük így a helyes, hiszen az egész világ rohan, mi hogy szánhatnánk időt valamire, ami talán nem is működik?! Mert bizony, ne hazudjunk magunknak, általában ez az a gondolat, ami megbújik emögött, bármennyire ritkán valljuk is be magunknak. Minden apró gesztust hajlamosak vagyunk jelnek venni és kicsit feljebb venni a védelmi pajzsot. Pedig emberek vagyunk, rossz napokkal, rossz érzésekkel, amik akaratlanul is lecsapódnak más embereken, méghozzá legtöbbször azokon, akik a legközelebb állnak hozzánk. 

Mindezek ellenére nincs baj, talán. Csak újra kell tervezni, ismét... és ez pokoli nehéz.

Az nagy főváros

Idestova három hónapja költöztem a fővárosba. Nem sok idő, de elengedő az első komolyabb benyomásokhoz. Hozzátartozik a történethez, hogy vidéken, kertes házban nőttem fel, de életem során azért laktam már pár helyen, nagyvárosban is. Most először jutottam el oda, hogy azt mondjam, gyűlölöm a várost ahol élek. Nem konkrétan a lakást, sem a kerületet, nem is a munkahelyet, hanem alapvetően a várost.  Meg lehet érte kövezni, de ez van. Megértem és tisztában vagyok a sokszor hangoztatott előnyeivel: kulturális programok, iskolák, szórakozási lehetőségek, könnyű és sokrétű bevásárlás, sőt furcsamód alapvetően olcsóbban is jutok hozzá élelmiszerekhez, mint vidéken, amit nevetségesnek tartok…és nyilván, ha nagyon szeretnék, tudnék még listázni pontokat, de minek? Mert szépen hangzanak ezek a dolgok, addig, amíg nem kell nap, mint nap szembesülnöd az emberekkel és a sokszor lehetetlen életkörülményekkel. Amikor le kell menned egy aluljáróba és mást szem látsz, mint a fal mellett gubbasztó vagy alvó hajléktalanok, akiknek egy része szégyelli a sorsát, a másik része pedig italosüvegekkel fekszik a szagok alapján a saját vizeletében és ürülékében… az emberek meg úgy rohannak el mellettük, hogy észre sem veszik, ha esetleg megtapossák, hiszen rohanni kell, hogy le ne késse a 3-4-5-6 percenként járó közlekedési eszközét. Elvégre 5 perc többet jelent, mint néhány emberi sors, nemde?! Aztán a következő aluljáróba betérve ugyanez fogad, tetézve azzal, hogy ezt az „idilli” képet az aktuális propagandaplakátok alatt látod megcsillanni. Erős és büszke?! Továbbmész, betérsz a hármas metróba, a párás, koszos tömegnyomorba és csak reménykedsz, hogy nem egy olyan szerelvényen vagy, ami egyszer kigyullad…hogy nem te leszel az, akinek ne adj Isten meg kell halnia, hogy belássák, ez így veszélyes.
Amikor pedig az utcán egy nagypapa a kisunokáját tolja velem szembe, akkor nem egy szép élet villan be előttem képként. Azon gondolkozom, hogy ostobaság vagy bátorság megöregedni és gyereket nevelni ezen a helyen. Én egyiket sem szeretném. Mert éjszaka nem biztonságos, főleg egyedül. Mert a fiatalok és férfiak döntő többsége nem képes átadni a helyét a felpakolt, meggörbült időseknek vagy terhes kismamáknak. Ha köszönsz egy-egy boltban, úgy néznek rád, mint valami ufóra, majd elfordítják a fejüket. Mert a legtöbben inkább szemellenzőt húznak, mint hogy öt percet áldozzanak valakire, aki bajba került. De akár óráik is vannak arra, hogy eljátsszák a katasztrófaturistát…
Nyilván ezek után felmerül a kérdés, hogy akkor mégis miért vagyok még itt. A pénz miatt és a tapasztalatszerzés miatt. Mert bár a multik világa nem szép, de a színvonal legalább valósan nemzetközi. Nem kell azon aggódnom, hogy mennyire és hogyan vagyok bejelentve, hogy megkapom-e a nekem járok járulékokat és juttatásokat.
Számomra inkább csak az a kérdés, hogy hosszútávra hogyan gondolkozzam. Mert kell, legyen alternatíva Pesten kívül, csak meg kell találnom a kiskaput és addig megfelelően spórolni. 

Változások szele

Igencsak rég írtam ide utoljára, de mentségemre legyen mondva, nagyon mozgós hónap áll mögöttem.

Arról még meséltem, hogy beindult a munkakeresés. Nos, hát ez olyannyira beindult akkor, hogy párhuzamosan elég sok pályázatom futott (lassan ideje lenne minden fejvadászcégnek visszajelezni, hogy már nem aktuális). Végül három helyre mentem el személyes interjúra. Az első nyugisabb helyen lett volna, de információszolgáltatás szempontjából már az elejétől fogva nevetségesen viselkedtek. Lassan 3 hét távlatában egyébként továbbra sem voltak képesek visszajelzést adni, ami nekem azért bassza a csőröm. Főleg úgy, hogy én felvettem velük ezügyben a kapcsolatot miután lejárt a 2 hét. Nem az a bajom, hogy mást választottak, mert feltételezem, hogy azért választottak valakit, hanem, hogy arra nem képesek, hogy írjanak egy sablonszöveget arról, hogy "Köszönjük, hogy részt vett a kiválasztási folyamatban, sajnálattal közöljük, hogy ezúttal mást választottunk a megpályázott pozícióra." Egy ilyen email azért nem olyan megterhelő és ha már személyesen megjelentem, akkor ennyi tisztelet lehetne bennük. De a bosszankodás mellett hálás vagyok, hogy így alakult, mert ott HR-es munkakör lett volna, és ha elnézem a mostani HR-en milyen munkát végeznek, akkor nem éreztem volna jól magam ott.
A másik kettő viszont jó élmény volt, pozitív visszajelzést is kaptam. Az egyik egy assessment center volt. Korábban nem volt még szerencsém részt venni ilyenen. Durván 3 óra alatt lefutott, de nem is voltunk sokan. Végül amúgy nem ezt választottam, hanem a harmadikat. Igazából a munkakör és a pénzügyi vonzat döntött és mindkettőben nyert a harmadik versenyző. :) Pirospont a "kiejtett" versenyzőnek viszont, hogy felhívtak, hogy végülis miért utasítottam el a pályázatot. Miután elmagyaráztam sok sikert kívántak, szóval maximális tisztelet az ottani HR-es munkatársaknak.

Kértem 3 hetet a munkába állásig, hogy biztosan találjak magamnak albérletet. Azt kell mondanom, hogy mocsok mázlista vagyok, mert gyakorlatilag egyetlen helyen jártam, ami ideálisnak bizonyult. Egy kétszobás lakásba költözöm be, ahol egy nagyon kedves lány lakik már benn. Minden ideális.
Úgyhogy a héten átavanzsálok pesti lánnyá haha, ezt így ebben a formában én sem gondoltam komolyan.
Viszont ahogy így pakolom össze a dolgaimat, remélem nem kell egyhamar albérletet váltanom. Rengeteg cuccom van, de hát valahol egy új életet kezdek ott, nem?

Egyébként jó érzés, hogy így beindult a történet. Végre tele vagyok életkedvvel, még ha azért kicsit parázok is. Új munka, új hely, sok kihívás. Kimozdít.

Amikor megrohamoznak az emlékek.

Nagyon tartalmas néhány nap áll mögöttem.

Úgy érzem sikerült megragadnom, hogyan kezdjem el építeni a karrieremet. Meglátni, mi az a járható út, amivel fejleszthetem magam. Kikerülni a mókuskerékből, amibe beleerőltettem magam és amivel ugyan sok pénzt lehet keresni, de mégis olyan értéktelenné tesz. Nem a munkakör miatt és nem azért, mert ne éreznék tiszteletet az emberek előtt, akik csinálják, hanem azért mert abba a közegbe nem illek bele. Nincs szükségem arra, hogy érzelmileg még jobban padlóra küldjem magam egy olyan dologért, ami szimplán nem éri meg.

Írtam már a friss jogsimról, most már elmondhatom, hogy életem első kicsit hosszabb útját egyedül is magam mögött tudom. Nyilván nem több száz km-ről beszélünk, de összességében jó hatvanról. Szuper délutánt/estét töltöttem Dóriéknál. Kikapcsolt és feltöltött. Útközben hazafele, pedig azon gondolkoztam, hogy mekkora szabadság ez az egész vezetés. Eszembe jutott, hogy hányszor gondolkoztam azon, miközben jártam vezetni, hogy szimplán feladom. Rengeteg kétségem volt. Képes vagyok rá? Nem veszélyeztetek másokat? Kell ez nekem? Sokáig nem akart úgy menni, mint ahogy szerettem volna és a szorongásaim csak még nagyobb akadályokat gördítettek az utamba. Most meg itt vagyok! Csinálom és még élvezem is, még ha nyilván a rutint, hogy ne bénázzak annyit, meg kell szerezni.

Aztán a szervezetem megint játszott velem egy csúnya tréfát. Ezúttal nem hagyott aludni durván 36 órán keresztül. Az első 24 órát még jól toleráltam, aztán kezdtem kicsit szédülni, a 28. óra körül kezdődött egy erősödő fejfájás, ami kitartott addig, amíg végre a szervezetem is kikapcsolt. Aludtam közel 12 órát, majd olyan migrénnel ébredtem (és "létezem" még most is), hogy minden bánt: a fény, a zajok, a szagok... igazából bármilyen nyersnek tűnik, de egész nap azt várom, hátha sikerülne hányni egyet, attól legalább átmenetileg csillapodna. Ebben a két napban most szerintem közel 10 liter folyadékot ittam, de nem használ. Az algopyrin is csak 1 órára mulasztotta el, marékszámra meg nem szedem.

Az alvásmentes éjszaka után termálfürdőbe mentünk bátyámékkal meg a barátnőjének a családjával. Reggel fél 8-kor indultunk. Én megesküdtem volna, hogy soha nem voltam a kiskunhalasi termálban, de még a létezéséről sem tudtam. Ebben a tudatban sétáltam be a medencetérbe, mikor körbenéztem és mellbe vágott a felismerés. Nagyjából 8 éves lehettem, mikor a nagymamámmal és az egyik unokabátyámmal plusz az ő akkori kurvaidegesítő barátnőjével ott jártunk. Fura élmény volt, mert rájöttem, hogy tulajdonképp sosem tettem fel magamnak azt a kérdést, hogy akkor melyik fürdőben voltunk, hiszen a többi környékbeli helyen jártam már azóta, és egyik sem hasonlított erre. Maga a medencetér ugyanúgy néz ki, mint ca. 18 éve, nem hinném, hogy bármilyen komolyabb átalakítás, javítás lett volna, de őszintén szólva nem zavart. Kicsit fáradt voltam és rengeteg emlék meg élmény csapott meg. Valahogy nem is sikerült átadnom még a tesómnak sem, hogy ez most mennyit jelent nekem. Tudni kell, hogy a nagymamámmal közel álltunk egymáshoz, a 10. szülinapomon halt meg. A rengeteg érzelmet sikerült egy ponton valahogy teljes nyugalommá átültetnem. Megpróbálom ezt megragadni és elmesélni, bár nem vagyok biztos benne, hogy szavakba fogom-e tudni önteni. A termál medence egyik oldalán végig korlát van, a másikon három U alak van kialakítva beszerelt "ülésekkel". Én a korlátnál voltam, a medence legmélyebb részén. Megfogtam a korlátot és felfeküdtem hanyatt a vízre. Pont annyi hely volt a korlát és a víz között, hogy a fejemet neki tudtam támasztani a falnak, így a korlátra és a térre felette pont ráláttam, a füleim pedig már a vízben voltak. Azon gondolkoztam, hogy mennyire beleillene egy filmbe az ahogy láttam ott és akkor a világot. A korlát alján vízcseppek voltak,egészen pontosan 6 db vízcsepp,  a fülemben hallottam a víz morajlását, a távolabb úszó/ülő emberek mozgását. Néztem a tetőszerkezet vasgerendáit, az enyhén málló festéket rajta és furán reménykedtem, hogy azt nem festették le az elmúlt 18 évben. Mert akkor talán ő is emlékszik rám és a nagymamámra. Olyan érzés volt, mintha egy időkapszulába kerültem volna, egy kicsit megint a gondtalan 8 éves lehettem, aki a nagymamájával pancsol. Hálás vagyok ezért az élményért.

Orvosok és egészségügy

Megtörtént a leletmegbeszélés, amit korábban említettem, eredményeképp pedig azt hiszem az utolsó csöppnyi kis hitemet is elvesztettem az orvosokban.

Mielőtt rátérnék az egészségügyi részére a történetnek, leírnám, hogy ennyire pofátlanul orvos szerintem nem viselkedett még életemben velem, mint Mohácsy doktornő tegnap Szegeden. A konzultációs időre kerek 10 percet volt hajlandó szánni. Ezidő alatt, pedig úgy beszélt velem, mintha értelmi sérült lennék. Ez nyilván felháborítja az embert, főleg úgy, hogy két, egyenként jeles diplomával rendelkezem, és tisztában vagyok az értelmi képességeimmel...de tudjátok tekintsünk is el a papíroktól, ne a diplomának adja meg a tiszteletet, hanem az embernek. Mert ismeretlenül senki nem érdemli meg, hogy hülyének nézzék, még ha mézes-mázos hangon teszik is. Főleg úgy, hogy tényleges fájdalmaim vannak, tehát segítségért fordultam szakemberhez. Mindennek a legalja pedig az volt, mikor az utolsó percekben már a telefonját nyomkodta, ahelyett, hogy figyelt volna rám. Kétlem, hogy a hippokratészi esküjének a szövegét memorizálta volna újra a telefon kijelzőjén, pedig annak az ő esetében mélységesen több hasznát láttam volna. Sok mindent lehet mondani, de az orvoslás nem szakma, hanem HIVATÁS. Ember és emberélet feletti hatalmat ad a kezébe, de hiszem, hogy ehhez alázat és hatalmas felelősség társul, vagy legalábbis ennek kellene.

A magyar egészségügy jelenleg borzasztó mélypontot él. Megértem, hogy az állami szektorban dolgozó orvosok és ápolók elégedetlenek, hiszen van miért. Nagyon sok rossz tapasztalatom van állami szektorban dolgozó orvosokkal is, de ott sok esetben valóban nem ők teremtik a lehetetlen helyzeteket (ez nyilván nem olyan orvosokra vonatkozik, mint aki elhagyta a leleteimet és félvállról vett néhány éve, mert sajnos ott is jelen vannak a nemtörődöm orvosok). Viszont én ezúttal szándékosan mentem el magánklinikára, kiszűrve az állami körülményeket, mint tényezőt. Magánrendelésben a kért vizsgálat valóban gyors eredményt hozott, sőt időpontot is hamar kaptam az általuk ajánlott orvoshoz. Ezzel ilyen szempontból teljes mértékben elégedett is vagyok. Sőt a recepción dolgozó hölgyek és a vérvételt intéző nővér is mind rendkívül kedvesek és udvariasak voltak. Ugyan nem teljesen értettem miért egy fül-orr-gégész és allergológus orvoshoz irányítottak tovább, hiszen főként emésztőrendszeri gondjaim vannak, így belgyógyász/ gasztroenterológus lett volna nekem az allergológia mellett kézenfekvő, de megadva a tiszteletet a klinikának, feltételeztem, hogy okkal teszik. Tévedtem.
A tüneteim jelentős részét a doktornő totálisan figyelmen kívül hagyta, mikor az alkohol okozta erős tünetekről meséltem, ami nekem a hisztamin intolerancia vizsgálat egyik nyomós oka volt, epésen megjegyezte, hogy "alkohol nélkül csak lehet valahogy élni". (Valóban lehet, de nem egészséges az sem ha tünetet okoz a kis mennyiség, nem véletlen beszélek róla. De egyébként az vesse rám az első követ, aki nem fogyaszt el néha szívesen egy pohár bort vagy sört a barátaival.) Ezek mellett sok esetben teljesen belém fojtotta a szót, ha meg akartam említeni tüneteket, hogy ez nem ide tartozik. Megértem ugyan, hogy ő nem tud vele mit kezdeni, de attól az még tünet, ami nekem gondot okoz, dicséretes lett volna, ha ennyit legalább hajlandó figyelembe venni. Azt mondta, hogy ezek alapján (amit hajlandó volt meghallani), ez nem hisztamin intolerancia, hiszen az értékem is a határvonalon kívülre esik. Az ezzel a betegséggel élő csoport tagjai szerint, több vizsgálat létezik, önmagában ez sokszor nem elég. Ez az érték, ami nekem van, pedig szerintük okozhat gondokat, mert ismernek olyan embereket, akiknek valóban így voltak hisztamin problémái. De rendben, ők nem szakorvosok, ez tény. El tudom fogadni azt, hogy nem hisztamin, legalább megúszok egy drasztikus diétát, de akkor legalább néhány alternatívát jó lett volna hallani. Hiszen megoldást keresnék a kiváltó okra. Helyette azonban onnantól kezdve, hogy megemlítettem, mint esetleges diétahibát a többi problémámra azt, hogy dolgoztam egy ideig külföldön és nem saját konyhában főztem, nem is magamra, így egy allergia/intolerancia szempontból alapvetően nem steril konyhában készültek az ételeim, mert hát ez is okozhat esetleg gondot, az volt a megoldása, hogy elkezdett minden lehetséges vizsgálatot ajánlgatni a magánklinikáról. Gondolom lobogott a pénz a szeme előtt a külföldi munka kapcsán. A fejemhez vágta, hogy mi az, hogy én tejre meg szójára diétázok, ha egyszer évek óta nincs újravizsgálva. Én ezt - és javítson ki bátran bárki, aki jártasabb a témában - soha nem gondoltam túl, hiszen 18 éven keresztül kezdetben néhány havonta, majd évente rendszeresen jártam kontrollra ezzel. Minden alkalommal igazolták, hogy nem fogyaszthatom egyiket sem. Volt néhány hülye évem, mikor mégis megtettem és meg is lett az eredménye. Azóta pedig elég csúnyán reagál a szervezetem arra, ha bármelyiket fogyasztom. Nem érzem, hogy pusztán azért, hogy egy ilyen kaliberű doktornő elégedettséget érezzen rendszeresen terheltetve magam újra kellene vizsgáltatnom a dolgot. Így az állambácsit sem húzom le visszatérítendő adóval...  De a "kedves" doktornő csak írta fel a vizsgálatokat, 3 olyat, ami nélkül el se menjek gasztroenterológushoz (mert hogy oda menjek azért el, mert ő a tüneteim alapján nem tud semmit sem mondani), meg még egyet, amivel aztán hozzá menjek vissza. Összeadva, a 4 vizsgálat összege megközelíti a 90000 Ft-ot. Hozzátette, persze, hogy gasztrós doki nem fog velem törődni, ha hiányzik az a 3, amit Ő a nagy varázsló ajánl nekem.

Majd következett az, hogy mi az, hogy nem volt egy konkrét orvos, aki végigvitte volna az utóbbi években a tüneteimet és problémáimat... ezt azért érzem felháborítónak, mert dobálta a szavakat anélkül hogy meghallgatta vagy várta volna egyáltalán a választ. Mert itt például nem kellett volna messzire menni. Az egyetem 5 év. Az alapképzés után 1 évet kihagytam, dolgoztam. Az egyetemi évek alatt a tényleges otthonomtól és állandó lakcímemtől durván 100 km-re tartózkodtam, az ideiglenes lakcímhez tartozó orvos soha, semmilyen tünettel nem volt hajlandó sehova beutalni. Indokként azt mondta, hogy csak az állandó lakcímemhez tartozó háziorvosom teheti. Tehát, ha tényleg kibírhatatlan volt a tünet, akkor kénytelen voltam néhány napot az egyetemen kihagyni, hazautazni, felkeresni a háziorvosomat, aki beutalt kézenfekvően a körzethez, ahova tartozunk, ami az egyetemtől egyébként más, rövidebb útvonalon is 120 km távolságot jelent. Majd az oda kapott időponthoz ismét utaznom kellett összesen 240 km-t... BA és MA között egyébként ugyanoda jártam vissza, de ő volt a leletelhagyós doki, szóval nem erőltettem tovább később. Majd MA mellett még ugye dolgoztam is végig, így már időben nem engedhettem meg magamnak, hogy 120 km-re járkáljak orvosokhoz.

Majd a vizsgálat végén kegyelmesen közölte a doktornő, hogy akkor csak a konzultációs díjat fizessem, mert nem készített fül-orr-gégészeti vizsgálatot...amin csodálkoztam is volna, hiszen egy tünetként néha jelentkező, egynapos orrduguláson kívül még csak tünetem sincs, ami indokolná.
Szóval ezért a csodás 10 percért kifizettem 6000 Ft-ot.
Nevetséges...

A legrosszabbnak az egész történetben azt tartom, hogy 6-7 év alatt senkit nem zavart az orvosok közül, hogy egy a húszas évei környékén, elején járó embernek miért vannak hullámokban rátörő erős fájdalmai és rengeteg indokolatlan fájdalmas tünete. Mert ebben a korban kellene a legenergikusabbnak lenni, nem pedig fájdalommal és rossz közérzettel vagy hangulattal küszködni. Mert sok minden okozhatja ezeket a tüneteket. Nem kell, hogy allergia vagy intolerancia legyen, csak nyilván ha azzal már baj van, akkor abba az irányba indulok meg kapásból, én mint laikus mindenképp. De ha más gyanús, nézzék azt. Engem egészen addig nem érdekel mit vizsgálnak, amíg azzal foglalkoznak, hogy megtaláljuk a kiváltó okot és azt kezeljük. Mert valós javulás csak akkor lesz, ha ezt találják meg.

Hisztamin intolerancia

I am probably screwed.

Múlt héten csináltattam meg a tesztet. Magánrendelésben persze, sok pénzért, de így legalább nem egy állami kórház nemtörődöm orvosát kellett győzködnöm, hogy 25 évesen nem egészséges, hogy folyamatosan fájdalmat érezzek, depresszív legyek, a kicsi mennyiségű alkoholtól is alkoholmérgezéses tüneteim jelenjenek meg, állandó migrénem legyen, szédüljek és a vérnyomásom is őrültet játsszon és sajnos még egy darabig tudnék sorolni tüneteket. Nyilván tisztelet a kivételnek, a lelkiismeretes orvosoknak, csak belőlük lassan egyre kevesebb marad az országban...bár elnézve az egészségügyet, annyira nem is csodálom. Csak végeredményben azt tartom bajnak, hogy azt mindig azok sínylik meg, akik a lánc leggyengébb szemei: ez esetben a betegek.

Jövő hétfőn megyek, szintén magánrendelésben leletmegbeszélésre. Utánaolvastam nyilván a témának, a vérértékem nem teljesen egyértelműen utal arra, hogy hisztamin intoleranciám lenne, de közel van a határértékhez és elég sok, komoly tünetem van. Ilyen betegséggel élő emberek csopijában is utánaérdeklődtem, szerintük az értékem még erősen benne van abban a kategóriában, ami hisztaminproblémát jelent. Kíváncsi vagyok mond-e bármi okosat az orvos. Igazából jó lenne, ha biztos lennék végre abban mi okoz gondot.

Amúgy diéta szinten még nekem is kemény lesz, ha tartanom kell a tej-, glutén-, szójamentes diéta mellett a hisztamint is. De ha legalább tudom, hogy ettől jobban leszek, akkor megéri.

Gm zab, sült alma és szomszéd méhész bácsi fincsi méze.

Sosem ettem zabot, főleg mivel nem nagyon láttam gluténmentest sehol, meg amúgy sem feltétlen ajánlott, de most kipróbáltam.

Sültalma

szomszéd bácsi 2015-ös méze

Dóri van nagyon oda a zabból készült ételekért, innen kaptam én is az ihletet, no meg rengeteg tippet és receptet.

Készítettem sült almát, összekevertem egy kevés mézzel és GM zabbal. Megmutatom mikből mit készítettem.

GM zab

a végeredmény